A Kepler Track Új-Zéland egyik legifjabb „nagy” túraútvonala. 1988-ban adtak át a nagyközönségnek, így még nem szerzett akkora ismertséget, mint szomszédja a Milford Track. A 67 km hosszú körtúra bepillantást ad a Fjordland Nemzeti Park természeti szépségeibe, ahol az egyedi flóra és fauna könnyen megigézi az erre kalandozót. A 3-4 napos túra Te Anau városától nem messze kezdődik és elvarázsolt erdőkön, kopár alpesi hegyeken, sebes folyású patakok és hatalmas tavak partja mentén vezeti körbe az ámuló kirándulót.
Május elején volt szerencsém, Gyöngyivel eljutni Te Anauba, ahol hasonlóan másokhoz, én is a híres Milford Track-re fentem a fogam. Sajnos az időjárás nem kedvezett, a tél közeledtével beállt a rossz idő és a hágót lezárták a nagy árvizek, lavinák veszélye miatt. Ekkor javasolták a Nemzeti Park Látogatóközpontjában a Kepler Tracket, amely kevésbé veszélyes, de természeti szépségeit tekintve vetekedik szomszédjával.
Kirándulásunkat háromnaposra terveztem, így az engedélyek mellett az útba eső vendégházakba megváltottam a szállást is két éjszakára. Kora reggel indultunk kanapészörfös vendéglátónk, Des otthonából, egy másik, svájci hátizsákossal együtt. Flavio csak egy napra csatlakozott hozzánk, így ő nem cipelt akkora pakkot, mint mi. Nekünk persze a megfelelő váltás ruha mellett készülni kellett több napos élelemmel és meleg hálózsákkal is. A hüttékben fűtésre csak a központi helyiségekben lehetett számítani, büfé sem volt, így gázpalack és konzerv súlyosbította helyzetünket.
Ez különösen azért volt fontos, mert az első nap közel 1000 méter magasságot kellett legyűrnünk. Az első másfél órában vízszintes terepen, a Dock Bay partján haladtunk. Elhagytuk a Látogatóközpontot, majd az autóparkolót is és elhaladva a kiindulópontot jelző tábla mellett belevetettük magunkat a sűrű erdőbe. A lélegzetünk is elállt attól a dús növényzettől, ami itt fogadott minket. Új-Zéland mérsékelt övi lomberdei gyakran öltenek esőerdő jelleget. Nem is csoda, hiszen a csapadék éves mennyisége a fjordvidéken eléri a 3000 mm-t. Az örökzöld fák, a lelógó liánok, a kidőlt korhadó fatörzsek a vastagon megtelepedett mohákkal, valamint a páfrányok alkotta sűrű aljnövényzet a zöld szín minden árnyalatát felvonultatta. Olyan különleges fákat találtunk, amelyek szinte csak ezen a földrészen találhatóak. Az endemikus rimu (Dacrydium cupressinum), vagy miro (Prumnopitys ferruginea) magasság tekintetében nem vetekedik a trópusi dzsungel fáival, de összefüggő lombkoronájuk kellő menedéket nyújtott a csepergő eső elől.
Az ösvény néha apró ereken, patakokon haladt keresztül, amelyek a közeli tó felé próbáltak eljutni. Olykor felduzzadva mocsaras terepet hagytak maguk után, ezeken deszkapallók könnyítették továbbhaladásunkat. Néha a jelzés kivezetett a tópartra is, ahol jó időben remek lehetőséget nyílott volna egy kis fürdőzésre.
Elhagyva a Brod Bay kempingező helyét a terep emelkedőre váltott és a cikk-cakkos úton beindult a szintemelkedés. Innentől már nem csak a fákról aláhulló eső, hanem gyöngyöző izzadságcseppek is áztatták homlokunkat. Kétórányi nehézkes kaptatás után hirtelen vége lett az emelkedőnek és kiléptünk a fák sűrűjéből. Sziklás, füves fennsík tárult a szemünk elé, amelyen az út kanyarogva folytatódott a ködfelhőbe rejtőzött hegycsúcs felé. Búcsút vettünk Flavio-tól, aki innen visszafordult Te Anauba, mi pedig a dimbes-dombos vonalon továbbindultunk a Luxmore turistaház felé. Sajnos az eső ekkor már nagyon belekezdett és mire elértük aznapi célunkat a nyílt terepen teljesen bőrig áztunk.
A vendégházban szerencsére gyorsan begyújtottak a kedvünkért, mi pedig kiterítettük ázott ruháinkat, hogy reggelre mind megszáradjon. Mire megvacsoráztunk már be is sötétedett. Kicsit beszélgettünk még a többi turistával a meleg kályha mellett, de a fáradtság lassan győzedelmeskedett, így kénytelen kelletlen felbotorkáltunk a hideg szobába aludni.
Reggel reménykedve tekintettem ki az ablakon, de szomorúan észrevételeztem, hogy az eső még mindig szemerkél. Emiatt úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a kitérőt a közelben fekvő barlangokhoz és inkább folytatjuk utunkat a következő turistaházig.
A sziklás, kopár táj folytatódott. Az útvonal a hegy oldalában vezetett, tőlünk balra a Luxmore csúcs emelkedett, jobbra pedig a széles völgy tátongott. Alján sejteni lehetett a hatalmas öblöt, a gyorsan úszó ködfelhők alól néha meg is csillant a tó vize. A terep nagyon kitett volt és a szél is egyre erősebben fújt. Az esőcseppek apró tűszúrásokká váltak, amint arcunkhoz, csupasz kezünkhöz értek. Próbáltam az átázott poncsómmal, minél jobban takarni az arcomat, de a hideg szél csontig hatolt az ujjaimon. Viszontagságaink csak fokozódtak mikor a szél már nem esőt, hanem hópelyheket kezdett fújni. Kétségbeesetten néztem Gyöngyire, aki hasonlóan küzdött az elemekkel. Megfordult a fejemben a visszafordulás gondolata is, de éjjeli szállásunkat már messze elhagytuk. Tudtam, hogy pár kilométerre van egy menedékház, ahol kivárhatjuk a rossz idő végét, reménykedve, hogy nem tartós havazásról van szó. Közben elhagytuk a leágazást, ahonnan az 1472 m magas Luxmore csúcsra lehetett volna feljutni, de ilyen helyzetben persze eszünkbe se jutott megmászni.
Mintha csak ezt akart volna elérni a szeszélyes időjárás. Alig hagytuk el a kereszteződést, a havazás hirtelen elállt, a felhők feloszlottak és kisütött a nap. Megörültem, de kicsit bosszankodtam is, hogy kihagytuk a csúcstámadást. Persze nem tudtam biztosan, hogy a jó idő csak átmeneti, vagy valóban vége a zimankónak. Hála az égnek (szó szerint), tartósnak bizonyult az enyhülés és a továbbiakban, bár erősen fújt a szél és a felhők jöttek mentek, a nap előbb utóbb mindig előbújt.
A napsütéssel a csodálatos kilátás is megmutatkozott. A környező kopár hegyek és mély völgyek gyönyörű panorámával kényeztettek minket. Különösen szép volt mikor a gerincen kellett végigmenni. Ilyenkor mindkét oldalon messzire elláthattunk.
A Hanging Valley menedékháznál helyi lakók csatlakoztak hozzánk. Három Kea madár kísért minket a közeli kilátópontig. Innen lefelé vettük az irányt, kanyargós úton ereszkedtünk le a völgybe és csakhamar újra elértük az erdősávot.
Itt a bükk egy különleges déli fajtája a „silver beech” (Nothofagus menziesii) terjedt el. Ezeket nem véletlenül hívják „goblin forest”-nek, amit magyarul „kobold erdőnek” lehetne fordítani. A furcsa girbe-gurba ágakkal, a megtelepedett epifiton növényekkel és a lecsüngő zuzmókkal tényleg úgy néznek ki, mint a szakadt lepelbe bújt kísértetek. Önkéntelenül is Középfölde elvarázsolt erdeje jutott eszünkbe, várva, hogy kiugrik egy tünde valamely fatörzs mögül.
Tovább ereszkedve vízesés és gyorsan futó patak várt minket, a völgy aljában pedig aznapi szállásunk az Iris Burn vendégház.
Másnap folytattuk utunkat a völgyben a kiszélesedett patak mentén. Érezhető volt, hogy a sok esővíz itt gyűlik össze. Figyelni kellett, hogy az irtásokat átszelve ne süppedjünk bele a vizenyős, sáros talajba. Az egyik ilyen nagy tisztás az ún. „Big Slip” volt, amely még 1984-ben jött létre, mikor is a nagy esőzéstől a megcsúszott hegyfal egy része teljesen letarolta a növényzetet. A hatalmas seb máig ott tátong mementóként a Hanging Valley oldalában.
Elhagyva a kőomlások sújtotta terepet ismét beléptünk a zöldellő esőerdőbe. Hasonlóan a korábban látottakhoz itt is harasztok alkották az aljnövényzetet, sőt előfordult, hogy a sűrű páfrányfák (Dicksonia antarctica) egészen a mellkasunkig értek.
Már az első nap felfigyeltem az út mentén kihelyezett hosszúkás csapdákra. Mint kiderült ezek az elszaporodott hermelinek befogására lettek kitéve. A menyétféle inváziós faj Új-Zélandon, a telepesek hozták be a szintén betelepített nyulak ritkítására. Nem gondolták, hogy az a könnyebb prédának bizonyuló futómadarak, a kiwik és a különösen veszélyeztetett takahe populációját és tojásait kezdi irtani.
A folyóvá szélesedő Iris Burn partján könnyen haladtunk, elhagytuk a Rocky Point-ot, majd elértük a torkolatot a Manapouri tónál. Új-Zéland ötödik legnagyobb tava közel 28 km hosszú és meglehetősen mély, 444 méter. A partján épült a Moturau vendégház, ahol rövid időre megálltunk pihenni. Itt tapasztaltuk, hogy bizony hiába kellemes rekreációs hely a környék, a sok „sandfly” (homoki légy) bizony könnyen elronthatja a sziesztát. Hamarjában elfogyasztottuk uzsonnánkat és az újra szemerkélő esőben nekivágtunk az utolsó szakasznak.
Utunk a Waiau folyó függőhídjánál ért véget. A túloldalt található Rainbow Reach parkolóban találtunk egy kedves autóst, aki visszavitt minket Te Anauba. Fáradtan, de hatalmas élményekkel gazdagodva tértünk vissza, kicsit sem bánva, hogy az új-zélandi „Nagy Túrák” közül a Kepler Track-et osztotta nekünk a sors.
