Nem nagyon érintjük a divat témát a blogon. Ez köszönhető annak is, hogy nem értünk hozzá, meg annak is, hogy férfiak vagyunk, és nagyjából ez a maximum, amit a ruhatárunkból ki tudunk hozni, ha úgy nagyon nekirugaszkodunk:
Ehhez képest a nők igazságtalanul sokféle ruha közül választhatnak, és itt nemcsak a színekre vagy a szabásokra gondolok, hanem hogy alapvetően tudják változtatni a megjelenésüket. Nadrág, szoknya, egész alakos ruha, trikó, ing, póló, és a feléről még nem is tudok.
A végeredményt látni izgalmas, de sajnos ennek az egész felhajtásnak az első lépése egy nagyon unalmas és hosszadalmas folyamat: a vásárlás. A feleségem, Évi szerencsére nem tölt el órákat ezzel (na jó, kettőnél többet semmiképp), mégis, amikor egy bevásárlóközpontban nekiállunk ennek a műveletnek, ugyanazt teszem, mint a többi férfi. Eleinte vásárolgatok magamnak, aztán halk és csendes apátiában egy padra rogyok, és a telefonomat nyomkodom. Emiatt általában már nem visz magával.
Kivéve egy esetet. Van egy olyan ruhatervező, akinek imádom végignézni az alkotásait, odaadni Évinek, hogy próbálja fel, aztán elégedetten ujjongani, ha eltaláltam. A Pipetta Knitwear.
Olyanok a ruháik, mint egy építészeti mű, mint valami izgalmas épülethomlokzat. Úgy játszik a tervező az anyag gyűrődésével, esésével, hogy önálló statikai elemzést kívánna a ruha. Különleges helyeken szűkülnek össze, és még különlegesebb helyeken állnak ki a redők a ruhán, amiket imádok nézegetni. Biztos van valami ruhagyűrődés fétisem is picit, ki tudja.
